Egész évben várjuk a nyarat. Várjuk, hogy végre ne kelljen rohanni, korán kelni, iskolába és munkába indulni, folyamatosan az órát és a következő feladatot nézni. A gyerekek számolják az iskolából hátralévő napokat, a szülők próbálják összehangolni a szabadságot, táborokat, nagyszülőket és nyaralást, közben pedig mindenkiben kialakul egy kép arról, milyen lesz majd, amikor végre több idő jut egymásra.

Aztán elérkezik a várva várt szabadság, és néhány nap múlva kiderül, hogy az együttlét nem mindig felhőtlen. A gyerek unatkozik, a kamasz a telefonját nézi, az egyik szülő programot akar, a másik végre semmit sem szeretne csinálni. Valaki szerint túl sok a program, más szerint semmi nem történik. A testvérek összevesznek, a szülők ingerültebbek lesznek, és egyszer csak elhangzik a mondat: „Egész évben ezt vártuk. Miért nem tudjuk egyszerűen jól érezni magunkat?”

Talán azért, mert a szabadság nemcsak felszabadít bennünket valami alól, hanem kérdést is intéz hozzánk: mit kezdünk az időnkkel, önmagunkkal és egymással?

A hétköznapoknak van egy sajátos struktúrája. Felkelünk, elindulunk, dolgozunk, tanulunk, intézkedünk, bevásárolunk, vacsorát készítünk, másnapra készülünk. Ez a ritmus fárasztó, ugyanakkor biztonságot is ad: mindig tudjuk, mi a következő feladat.

Martin Heidegger szerint az ember hajlamos beleveszni a mindennapiságba, abba a világba, ahol mindig van mit tenni, intézni, teljesíteni, és ebben a folyamatos aktivitásban könnyű elkerülni az önmagunkkal való találkozást. A nyári szabadság ezért különös egzisztenciális helyzet. Amikor megszűnik néhány külső kötelesség, nemcsak idő szabadul fel, hanem üres tér keletkezik. És ezt az üres teret nem mindig könnyű elviselni.

Sokan szabadság alatt is ellenőrzik a munkahelyi e-mailjeiket, feladatokat keresnek maguknak, megszervezik a következő napot, vagy egyszerűen előveszik a telefonjukat. Nem azért, mert valóban dolguk van, hanem mert a semmittevés szokatlanná vált.

A modern ember számára sokszor könnyebb elfoglaltnak lenni, mint jelen lenni. A pihenés ezért nem pusztán azt jelenti, hogy nem dolgozunk, hanem azt is, hogy fokozatosan át tudunk állni egy másfajta működésre, amelyben nem a teljesítmény és a produktivitás szervezi az időnket.

Kevés mondat aktivizálja olyan gyorsan a szülőt nyáron, mint ez: „Anya, apa, unatkozom!” És már indul is a programgyártás: Menj ki biciklizni, olvass, rakd össze a legot, hívd fel a barátodat!

Pedig az unalom nem feltétlenül ellenség. Viktor E. Frankl, és az általa jegyzett logoterápia az egzisztenciális vákuum fogalmával írta le azt az állapotot, amikor az ember előtt megnyílik a szabadság tere, de nem tudja, mivel töltse meg. Az egzisztenciális vákuum (existentielles Vakuum) abból fakad, hogy az embert már nem vezetik biztosan sem ösztönei, sem hagyományai, gyakran nem tudja, mit kellene tennie, mit akar igazán, illetve milyen értelem vár megvalósításra. Emiatt a szabadság önmagában még nem ad irányt; a szabadságnak az értelem és a felelősség felé kell megnyílnia. Nincs külső kényszer, amely megmondaná, mit kell tennie, ezért felmerül a kérdés: mit akarok én? Mi fontos számomra? Minek van most értelme? Gyermeki nyelven ez néha egyszerűen annyit jelent: „unatkozom”.

Nem kell minden unalmat azonnal megszüntetni. Lehet, hogy a gyermek először nyafog, járkál, nem találja a helyét, majd egy idő után maga kezd el valamit kitalálni. Elővesz egy régi játékot, rajzol, épít, kimegy az udvarra, vagy megszervez valamit a testvérével. A külső program helyén megjelenhet a belső kezdeményezés. Ehhez azonban szüksége van olyan időre is, amely nincs előre kitöltve.

A nyaraláshoz gyakran társul egy rejtett elvárás: most mindennek jónak kell lennie, „hiszen szabadságon vagyunk!; legalább most ne veszekedjetek!; rengeteg pénzt fizettünk ezért!” Pedig a jóllét nem parancsolható meg. Eshet az eső, bezárhat a strand, a gyerek elfáradhat, a kamasz nem akarhat kirándulni, az egyik szülő programot szeretne, a másik csendet. Vikotor Frankl gondolkodásában a szabadság nem azt jelenti, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, hanem azt, hogy választ adhatunk arra, ami történik velünk. A kérdés tehát nemcsak az, hogy milyen a nyaralás, hanem az is, hogyan viszonyulunk ahhoz, amikor nem olyan, mint elképzeltük.

Mentálhigiénés szempontból fontos megengedni, hogy a nyárnak is legyen hullámzása. Lehet rossz napunk. Lehet valaki fáradt vagy ingerlékeny. Lehet szükségünk csendre és egyedüllétre. Ettől még nem romlott el a nyár.

A rendszerszemléletű családterápia szerint a család dinamikus kapcsolati rendszer, amelynek tagjai folyamatosan hatnak egymásra. A hétköznapokban sok családtag csak néhány órát tölt együtt, aztán nyáron ez hirtelen és radikálisan megváltozik. A több együtt töltött idő öröm, de feszültséget is hozhat.

Képzeljünk el egy egyszerű reggelt. Az egyik szülő már nyolckor indulna kirándulni, a másik nyugodtan szeretné meginni a kávéját. A kamasz közli, hogy sehova sem akar menni, a kisebbik nem találja a cipőjét. Tíz perc múlva már senki sem a kirándulásról beszél, inkább ilyen mondatok hangoznak el: „Mindig nekem kell mindent megszervezni!” „Miért kell mindig rohanni?” „Veled semmit sem lehet csinálni!”

A rendszerszemlélet ilyenkor nem elsősorban azt kérdezi, ki a hibás, hanem azt: mi történik közöttünk? Minél jobban sürget az egyik, annál inkább ellenáll a másik. Minél erősebb az ellenállás, annál nagyobb lesz a feszültség. Ilyenkor már az is sokat segíthet, ha valaki kimondja: „Most mindenki feszült.” „Nem kell azonnal elindulnunk.” „Attól, hogy összevesztünk, még nem ment tönkre a nap.”

Fontos felismerés, hogy egy rossz félóra nem jelent rossz nyaralást, és egy konfliktus nem jelent rossz családot. A kapcsolat minőségét nem az mutatja, hogy soha nincs feszültség, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e utána visszatalálni egymáshoz.

A nyári szabadsághoz gyakran kapcsolódik az elvárás, hogy ha már együtt vagyunk, mindent együtt kell csinálnunk. Pedig az egészséges családi működéshez egyszerre van szükség közelségre és autonómiára. Az egyik ember kirándulna, a másik olvasna. A gyerek játszani szeretne, a szülő húsz perc csendet. A kamasz nem akar minden családi programon részt venni.

Ez nem feltétlenül elutasítás. Egy egyszerű kérdés sok feszültséget megelőzhet: „Mitől lenne neked jó ez a nap?” A válaszok lehetnek egészen egyszerűek: „Szeretnék fagyizni.” „Ma nem akarok autóba ülni.” „Este társasozzunk.” „Én egy órát egyedül szeretnék lenni.” Nem kell minden kívánságot teljesíteni. Már az is fontos kapcsolati tapasztalat, ha mindenki érzi: az én szükségletemnek is van helye a családban.

A pihenést is könnyű teljesítménnyé alakítani. Programokat szervezünk, látnivalókat pipálunk ki, fényképezünk, posztolunk, majd ellenőrizzük, mi következik másnap. Mire véget ér a szabadság, néha fáradtabbak vagyunk, mint előtte.

A közösségi média tovább erősítheti az érzést, hogy mások valahogy jobban nyaralnak. Mások tengerparton vannak, mások gyerekei mosolyognak, mások családja harmonikus.

A saját valóságunk ezzel szemben sokkal hétköznapibb. Éppen ezért nem kell minden napnak különlegesnek lennie, mert nem kell minden percet kihasználni, nem kell minden élményt megragadni, nem kell minden lehetőséget kihasználni. Pofon egyszerű ez, már az elején: egy újabb nyaralási skalpra utazunk (új helyek és új élmények, új „eredmények és győzelmek”), vagy egyszerűen csak relax, és pihenünk….

Érdemes valamennyi ritmust megtartani, de nem szükséges minden órát megtervezni. Jó, ha vannak közös programok, és vannak üres időszakok is. Nem kell azonnal megoldani a gyermek unalmát, és nem baj, ha a családtagok időnként külön töltenek egy-egy órát.

Konfliktus esetén érdemes kevésbé a hibást keresni, és inkább azt megfigyelni, milyen kapcsolati kör alakult ki közöttünk. Sokszor egyetlen mondat is elég a helyzet megváltoztatásához: „Most mindenki feszült, hajrá, kezdjük újra.”

Hasznos lehet néhány képernyőmentes közös tér is, például az étkezések vagy az esti beszélgetések ideje. A nap végén pedig a „Mit csináltunk ma?” kérdés helyett megkérdezhetjük: „Mi volt ma jó?” A válasz lehet egy fagyi, egy séta, egy közös nevetés, vagy akár az, hogy délután mindenki aludt.

Frankl számára a szabadság kérdése nemcsak az, hogy mitől szabadulunk meg, hanem az is, hogy mire vagyunk szabadok.

Szabadok vagyunk arra, hogy meghallgassuk egymást.

Arra, hogy ne nézzük meg azonnal az e-mailjeinket.

Arra, hogy a gyermekünkkel céltalanul sétáljunk.

Arra, hogy ne legyen minden percnek produktuma.

Arra, hogy unatkozzunk.

Arra, hogy egy kicsit lassabban éljünk.

És talán arra is, hogy újra észrevegyük azokat, akik egész évben mellettünk vannak. Évekkel később valószínűleg nem minden programra fogunk emlékezni, s lehet, hogy nem tudjuk majd felidézni, melyik napon melyik strandon voltunk vagy hány kilométert kirándultunk. De talán emlékezni fogunk arra az estére, amikor sokáig beszélgettünk. A váratlan esőre, amely miatt előkerült egy régi társasjáték. Egy közös főzésre. Egy céltalan sétára. Arra, amikor a kamasz gyermekünk mellénk ült, és egyszer csak beszélni kezdett. A nyári szabadság ezért nem feltétlenül attól lesz értékes, hogy sok minden történik benne. Néha éppen az a legfontosabb, ami akkor történik, amikor látszólag nem történik semmi.

A nyár végén talán ezért nem az lesz a legfontosabb kérdés: „Mit csináltunk ezen a nyáron?”, hanem ez: „Hogyan voltunk jelen egymás számára?”